Cikk megosztása

Megosztás közösségi oldalon

Link (backlink)

Lezárult az Országalbum Maraton II. fotóverseny


2020-01-12 10:25:03 | Szerző: oaadmin | Megtekintés: 387 |

Felkértük az első Országalbum Maraton nyertesét, Szabó Ferencet (alias Fefe), hogy értékelje a Maraton II. két nyertes képét. Fefe elfogadta felkérésünket, ezúton köszönjük fantasztikus gondolatait.

A két kiválasztott kép - Bringatúra a Dráva mellett és A tél utolsó napjai – a jó fotóra jellemző kívánalmakkal rendelkeznek úgy, mint kiváló képminőség, jó kompozíció, megfelelő pillanat és téma. Az egyik a manapság népszerű drónfotó, ami egy befagyott, téli vízpartot, a másik a vörösben izzó naplementét és az előtérbe kerülő bringások sziluettjét ábrázolja. Azt szokták mondani, hogy a fotó akkor jó, ha szívben vagy az elmében, esetleg mind a kettőben egyszerre „működik”. Mikor is működik? Ha az állandóan zakatoló elmét egy pillanatra megakasztja, és az akkor képződő időrésen megérezzük az időtlenség, a formán keresztül a formanélküliség lényegét. Ez a két fotó tudja mindezt! Goethe következőképpen fejezte ki magát ezzel kapcsolatban: „Minden művészet legmagasabb feladata, hogy a látszat által megadja egy magasabb valóság káprázatát.”




A „Bringatúra a Dráva mellett” számomra képviseli a sziluettes fotók minimalizmusba rejtett értékét. A sziluettek részletei nem fontosak, hiszen ezek nélkül is hozza a fotó azt, amit el szeretne mesélni nekünk. A felhők mintázata még kicsit „képes” is csavarintani ezen az érzésen. Mondhatni a kevesebb néha több is! A kevesebbjével elvezet minket a többe, a mindenbe, a mindenség érzésébe, és abba, hogy azzal EGY vagyok. Ezt a fotót szívemhez közelebb állónak érzem a másiknál, mintha a lelkem beszélgetne vele, közben az elmém kikapcsolódik. Szavakban nehéz kifejezni ezt, de talán ideillik Nichi-ya Nikoletta Alkonyat c. versének két versszaka:


„Béke költözik a lelkembe, míg a naplementét nézem,

önmagamat igazán szabadnak csak ilyenkor érzem.

A világ összes kincsénél többet ér e ritka pillanat,

mikor szárnyakkal ruház fel egy békés alkonyat.

A Nap csendben búcsúzik, nézem, ahogy földet ér,

az égbolt szinte lángol, oly vörös, mint a vér.

A Nap gyengülő sugara még megcsillan az arcomon,

s egy angyal csókját érzem e tűzforró alkonyon.”




„A tél utolsó napjai” az előző fotóval ellentétben az elmémet mozgatja meg, kezdetben a „Mit is látok?” kérdés megfogalmazásával. A szemem önkénytelenül rátéved a kép bal alsó sarkától a jobb felső sarkába kígyózó, mintázatot is hordozó valamire. Jobban megfigyelve lassan az elmének is körvonalazódni látszik egy víz fölé épített fahíd, amely összeköti a partot a nádas mögé épített stéggel. Az elme logikát fedez fel benne, valahonnan valahová valami tart, ok-okozat. Az ősi logika megérzése felülírja az összes zavaró gondolatot, és az elmét, ha pillanatnyira is, ez fogja az időtlenséghez lakatolni. Valahol mélyen mindez megpengeti a lélek húrjait is. Amikor a kifeszített elme elkezdene lázadni, forrongani észreveszi a befagyott vízpart látványát, és ez azt visszahűti. A jég a pillanatot befagyasztja! A fahíd mellett mintázatokban feltűnik a hidegtől megmerevedett zsombékos nád, és már eldőlt nádszálak jégbefagyott ritmusa.

Ide is bemásolok egy versrészletet:

Nemes Nagy Ágnes, Jég


„Belém fagy lassan a világ,

mint téli tóba nádbugák,

kis torlaszokban ott ragad

egy kép, egy ág, egy égdarab –

ha hinnék benned, hallgatag


széttárnád meleg tenyered,

s az két kis Napként sütne fönn

a tél felett, a tó felett,

hasadna jég, mozdulna hab,

s a tárgyak felszökellve mind

csillognának, mint a halak.”


Szabó Ferenc (Fefe)

Megosztás Vissza a magazin nyitólapjára
Hozzászólások

A cikkhez hozzászólni csak belépett felhasználó tud